Ötkarikás fáklyásmenet

Bármilyen látványos nyitóelőadással készülnek is a rendezők, bármennyi tűzijáték rakéta durran is az olimpiai játékok grandiózusnak szánt nyitógáláján, valószínűleg a legnagyobb figyelem mégis egyetlen tárgy érkezését kíséri majd. Ez pedig nem más, mint az olimpiai fáklya.

Annak ellenére, hogy az olimpiai láng rituális meggyújtása a játékok újkori története során is az ókori dramaturgiát idézi meg, a világot körbeutazó láng, pontosabban a világot körbeutazó lángoló fáklya története alig nyolcvan évre nyúlik vissza. A görögországi Ολυμπία -ban tizenegy hölgy, a nap sugarai, illetve egy azokat egyetlen pontba fókuszáló parabolikus tükör, valamint természetesen Zeusz és Prométheusz közbenjárásával meggyújtott olimpiai láng útja a játékok helyszínére első ízben a világtörténelem egyik leggonoszabb rezsimjének, a náci birodalomnak propagandisztikus céljait szolgálta. Az 1928-as amszterdami olimpia alkalmával ugyan gyújtottak már szimbolikus lángot, de ez a helyszínen és elektromos úton történt.

Az árja felsőbbrendűség ideológiáját a klasszikus görög és római kultúrával rokonító náci vezetők az 1936-os berlini olimpia megnyítója alkalmából építették be újra az antik mozzanatokat az ünnepi nyitóceremóniába. Állítólag a napjainkig tartó kritikai vitát kiváltó A berlini olimpia című propagandafilmet forgató Leni Riefenstahl és Goebbels propagandaminiszter ötlete volt a mitologikus mozzanat minél pontosabb megidézése a megnyitón. Mindenesetre a lángot hordozó fáklya annak a Walter Lemcke nevű szobrásznak az alkotása volt, aki Hermann Göring repülésügyi minisztériumának az épületére faragta azt a hatalmas horogkeresztet tartó gigantikus birodalmi sast, ami a kor filmhíradóinak visszatérő látványeleme lett. A racionális, szinte minimalista náci fáklyaforma azonban, kis malíciával jegyzem meg, akár a balos Bauhausban is készülhetett volna.

A háború utáni első olimpiára, azaz az 1948-as londoni rendezvényre, Ralph Lavers régész és művészettörténész kutatásai és tervei alapján készült historizáló fáklyadesign. Ezt a formát használták azután az 1956-os melbourne-i nyári játékokon és a rákövetkező téli olimpián is, vagyis az antik ihlet sokáig elfogadható forrásnak tűnt a tervezők számára. A görög hagyományt romanizálta 1960-ban Pier Luigi Nervi tervező, aki az antik római építészet oszlopmotívumát idézte meg. Ezek után nagyából három irányzat, a kehelyszerű, a buzogányforma, illeva a gyertyát, gyertyalángot idéző megoldás váltogatta egymást. A modernista minimál stílus nyitánya 1964-ben Tokióban debütált, bár elnézve Kenzo Tange építész olimpiai létesítményeit, nem is volt más választás.

Sapporo és München után Szarajevóban már szinte csak egy kis markolatvédő-karimával ellátott csövet tartottak a láng vivői, aminél indusztriálisabb design már-már elképzelhetetlen lett volna. A kissé sután egyszerű moszkvai buzogányforma, - ami a szovjet szabadalmi hivatal nyilvántartása szerint a No. 729414 kódra hallgatott -, után a Los Angeles-i kehely megoldás, amit a Sussman Prejza nevű cég tervezett, vésetében utalt az 1932-es kaliforniai helyszín főépületére, a Memorial Coliseumra. Kelyhe fém, nyele fa. Története során a fáklya utazott Concorde-on, volt búvár kezében a víz alatt, vitték teve háton és eveztek vele ázsiai sárkányhajón.

Már-már giccsbe hajlóan díszített és aranyozott volt a szöuli fáklya, míg korunk egyik leghíresebb és legtöbbet foglalkoztatott tervezője rajzolta meg a kissé bizar, fluid formájú albertville-i eszközt. Levetve addigi patetikus fizimiskáját vált Philippe Starck munkája nyomán előszőr valódi divattárggyá, divatikonná az olimpiai fáklya. Míg Sydney-ben állítólag Utzon operaházának és egy bumerángnak a házasítására láttunk kísérletet, addig a torinói téli viadalra a Ferrari egyik házitervezőjeként ismert Pininfarina-stúdió állt elő meglepő formával. Barcelonában felemelő pillanat volt, amikor a hagyományokkal szakítva egy paraolimpikon íjász jól irányzott lövésével ért fel a láng rendeltetési helyére.

Pekingben a design hagyomány és high-tech ötvözésével jeleskedett. Az IBM-et felvásárló kínai Lenovo design csapata, akik a hagyományos kínai ruhadíszek mintáival látták el a két összecsavarodó tekercsre hajazó tárgyat, nem engedtek az ázsiai giccskultúra csábításának. Ez a fáklya, ami az égéshez szükséges oxigénben ritka Mount Everest csúcsa mellett sok olyan nyugati nagyvárosban is járt, ahol botrányok kísérték az útját, valóban szép, sallangmentes darab.

A londoni fáklyát Edward Barber és Jay Osgerby formatervezők, a kelet-londoni székhelyű BarberOsgerby stúdió vezető tervezői alkották meg. Figyelemreméltó párhuzam, hogy a designerek ugyanúgy a nyolcas szám bűvöletében alakították ki a koncepciót, mint az előző olimpián. Pekingben a kínai szerencseszám jegyében 2008. 08.08. -án, 8 óra, 8 perckor lobbant fel a láng. A Londoni Olimpia fáklyája 800 mm. magas, 800 gramm súlyú. Aranya színű külső köpenyét nyolcezer perforáció, lyuk díszíti, ami utal a láng által Britanniában megtett 8000 mérföldes útra, illetve a 8000 fáklyavivőre is. A fáklya háromszög alakú metszete azt jelképezi, hogy London immáron harmadszor rendezi meg a nyári játékokat. A Deyan Sudjic igazgatta londoni Design Museum idei választásán Design of the Year díjban részesített tárgy természetesen high-tech technológiát is tartalmaz. A gázégő hőmérsékleti tesztjeit a BMW laboratóriumában végezték el, szélnek, esőnek, hidegnek egyaránt ellenáll. Mindazonáltal a The Telegraph kritikusa sajtreszelőhöz hasonlította a designt, ugyanakkor Edwin Heathcote, a The Financial Times kritikusa teljes elragadtatással beszélt a tárgy szimbolikus és funkcionális jellemzőinek harmóniájáról.          

Most a visszaszámlálás lassan elindul. A Föld néhány milliárd érdeklődőjének figyelmétől kísérve érkezik a fáklya az olimpiai stadionba, majd bevégezi küldetését.

(A cikk első változata 2008-ban, a hg.hu -n jelent meg. Az itt olvasható változat annak bővített, szerkesztett, aktualizált verziója.)

szöveg©Martinkó József